Az akciófilmek mozgalmasságával követik egymást az izgalmak
közéletünkben. Ám szinte mindig ugyanaz történik: az Orbán-kabinet
politikájának lényege kezdettől változatlan. Folytatódik az ország lendületes
fejlődése, a miniszterelnök szilárdan egybetartja a kormánykoalíciót, újabb
négy évre biztosítva a közhatalom cselekvőképességét. A Fidesz elsősorban
nem nagyszabású társadalomátalakító programok végrehajtásán fáradozik,
célkitűzései inkább uralmi természetűek. Háborús viselkedésmódja szögesen
ellentétes a mai nyugati kétpólusú politikai váltógazdaságok gyűjtőpártjainak
középre tartásával. Stratégái a centrumot láthatóan nem elfoglalni, hanem
kettéhasítani, és ezzel felszámolni szeretnék, két egymással kibékíthetetlen
küzdelemben álló táborra szakítva a közvéleményt. A közügyek iránt
érdeklődő állampolgárokat a Fidesz megpróbálja harci szenvedélyekkel
telíteni, a többieket meg üzenetei ámuló fogyasztójává tenni. A meggyőző
ellenzéki kiállásra ritkán képes szocialisták nem tudták a kormánytöbbség
hatalmaskodásait öszszekapcsolni a választók gondjaival. A parlamentáris
demokrácia szabályainak betartatása ezért sem válhatott továbbra sem az
emberek személyes ügyévé.
A baloldal pártjai hatalmi céljaik szempontjából egészében véve
kielégítőnek tartották a létező társadalmi erőviszonyokat. Jóval kevésbé
avatkoztak tehát be a gazdaság és a kultúra önmozgásába, mint a Fidesz.
Állami hatáskörök sorát engedték át szakmai testületeknek és
érdekképviseleteknek, hiszen ezzel csak saját bázisuk erősödött. Az
Orbán-kabinet ellenben az örökölt körülmények átalakítására kapott
felhatalmazást választóitól, ami bajosan lehetséges mindenkire kiterjedő
megegyezéssel. A jobbközép és az MSZP egymásnak feszülésében így
eredendően nem két demokráciavízió, hanem két szemben álló társadalmi
megbízatás mérkőzik. A konszenzuális demokrácia igénye ma hazánkban
sokszor nem más, mint az évtizedek óta uralkodó elitek ideológiája a status
quo megvédésére. A változtatásra törekvő parlamenti többség rendszerint
mindenhol igyekszik a döntési jogok és erőforrások egy részét a központi
hatalom hatókörébe összpontosítani. A reformprogramja megvalósításán
buzgólkodó közhatalom szükségképpen megütközik a fennálló helyzethez
kötődő érdekcsoportokkal, túllép évtizedes együttdöntési eljárásokon.
Kilátása sincs a sikerre, ha riválisai kiterjedt klientúrájával szemben nem
erősíti meg támogatóinak hálózatát. A kérdés csak az: mi a tétjük az
ellentéteknek, és a kormány tartja-e magát a demokratikus szabályokhoz?
Antiparlamentáris lépések
A Fidesz olyan hatalmi szerkezet meghonosításával kísérletezik, amely
lényeges pontokon eltér az 1989–90-ben alkotmányba foglalt parlamentáris
berendezkedéstől. Kormányzati gyakorlata mind gyakrabban a kelet-európai
elnöki rendszerekére emlékeztet. A miniszterelnök lehetőleg közvetlenül
érintkezik népével. Módszeresen korlátozza az országgyűlési kontrollt. ˙A
kétévenkénti költségvetés ötletével azt a parlamenti jogosítványt óhajtja
csorbítani, amelyet már a középkori rendi gyűlések idején is az egyik
legfontosabbnak tekintettek. De befolyása alá iparkodik vonni minden más
hatalmi ágat, független nemzeti intézményt is. Mindennapos a koalíciós
politikusok provokatív fellépése, közigazgatási apparátusok, nem
kormányfüggő szervezetek megfélemlítése. A hosszú távú következményekre
tekintet nélkül, a Fidesz gyakran joghézagok felhasználásával vagy törvények
értelmének szabályos kifordításával viszi keresztül akaratát. Lassan annyi
ilyenre lesz precedens, mintha egyáltalán nem számolna azzal, hogy valaha is
ellenzékbe kerülhet.
A kormány munkájában kevéssé érvényesül a kabinetelv. A tárcák irányítói
nem annyira területük felelős miniszterei, inkább a kormányfő tanácsadói és
akaratának végrehajtói. Egyre több közfeladat kerül a miniszterelnöki hivatal
politikai államtitkárainak felügyelete alá. Orbán Viktor kormányának
megalakításakor lehetőleg szakmájukban elismert, ám kezelhetőnek gondolt,
politikai háttér nélküli embereket hívott meg miniszternek. A szakértő vezetők
igazodtak elvárt szerepükhöz, vagy távoztak a kormányból. Mádl Ferenc
személyében a miniszterelnök kipróbált partnere lép augusztusban a
köztársaság első polgárának posztjára. Az új államfő erkölcsi tekintélyével és
professzoros fellépésével ideális választás a Fidesznek. Korrektsége és
felelősségérzete kikezdhetetlen, mégis alkalmazkodóképes. Egyéniségével
legitimálja az új hatalmat, de aligha lesz a politikaformálás önálló tényezője.
Élénkülő gazdaság
Régóta nem fejlődött a magyar gazdaság olyan iramban, mint idén az első
negyedévben. A bruttó hazai termék gyarapodása megközelítheti a
választásokon ígért, annyit vitatott népmesei hét százalékot. A jövendő
lehetőségeiket lassan derűlátóbban megítélő emberek növelhetik
fogyasztásukat. Minden korábbinál bátrabban vesznek fel hitelt. Az utolsó
két-három évben fellendült az új autók és a tartós háztartási eszközök
eladása. A többletjövedelmek azonban szerfölött egyenlőtlenül oszlanak meg
az egyes régiók és ágazatok, szakmák és társadalmi rétegek, a külföldi és az
itthoni tulajdonosok között. Az ország kedvezőtlenebb adottságú vidékein, a
piacaikat változatlanul kereső, tőkehiányos vállalkozások körében még
folytatódik a stagnálás vagy egyenesen a visszaesés. Minden fogadkozás
ellenére nemigen enyhülnek a közszolgálat: az egészségügy és az oktatás bajai.
Ezzel együtt is példátlanul sokat haladt előre az ország a demokratikus
átmenet óta eltelt tíz esztendőben. A világméretű versenyben is helytállni tudó
vállalatok, vállalkozások sora tevékenykedik immár hazánkban. Évről évre
meglepő mértékben javul az ipar termelékenysége. Alapvetően megváltozott a
versenyszférában dolgozók munkakultúrája. Lényegileg átalakultak a
fogyasztói szokások, a hétköznapi élet körülményei. Az állampolgárok
többsége roppant erőfeszítéseket tesz boldogulásáért. A tavalyi reálbérek
azonban még mindig negyedével kisebbek a Kádár-korszak legjobb
eredményénél (1978). Az Orbán-kormány alatt is tovább nőttek a társadalmi
különbségek. Olyan messze vagyunk a megnyugvással fogadható helyzettől,
hogy kevés az elégedett ember nálunk. Nincs az a gazdasági növekedés,
amely kielégíthetővé tenné akár csak a legindokoltabb igényeket is. Így
viszont a teljesíthetetlen állampolgári vágyak még sokáig túlterhelik a politikai
rendszert.
A Fidesz érthetően igyekszik a tömegmédia virtuális valóságában mindenki
számára vonzó jövőképet adni, ám tényleges intézkedéseivel többnyire jól
körülhatárolható rétegeket támogat. Orbán Viktor döntéseit lényegesen
jobban befolyásolják személyes életútjának tapasztalatai, mint a modern
társadalomtudományok állításai. Rövidre zárt igazságokból álló világképe
számos elemében hasonlatos az Egyesült Államok kemény konzervatív
jobboldalának elgondolásaihoz. A miniszterelnök szerint bárki előtt nyitva áll a
felemelkedés lehetősége, ha képes megküzdeni érte. A költségvetésnek nem
szabad túl sok pénzt pazarolnia az elesettségüket többnyire maguknak
köszönhető csoportokra. A jóléti programok a munkátlanság terjedését
segíthetik, ezért is rigorózus előírásokhoz szükséges kötni a szociális
juttatásokat. A közhatalomnak a törvény legteljesebb szigorával kell eljárnia a
bűnözéssel, a kábítószer-fogyasztással szemben. Egy szegény országban
szerinte az államnak mindenekelőtt azokat kell támogatnia, akik már
bizonyítottak. Végtére a mozgékony felső középrétegek a legfőbb
teherviselők, sikerükön áll vagy bukik a nagyobb közösség eredményessége
is.
A kormányfő, méltányolva az erőt, nem tette hadszíntérré a gazdaságot.
Módszeresen kerüli az ütközést a növekedés legfőbb előrevivőivel, a nagy
külföldi befektetőkkel. Lényegében nem vállalta egyetlen komolyabb
szerkezetátalakító döntés kockázatát sem. A pénzügyi kényszerhelyzet
elmúltával alapjában véve igyekszik ráülni a konjunktúra eredményeire. Ebben
a parlamenti ciklusban már kevéssé módosul az adó és a társadalombiztosítás
rendszere. A miniszterelnök ugyanakkor erőteljesen kézben tartja a folyó
költségvetést. Az ágazati törekvések, lobbicsoportok a korábban
megszokottnál jóval kisebb mértékben tudják befolyásolni a döntéshozatalt. A
kormány az árvízvédelmet akkor is a kiadások megkurtításával finanszírozta,
amikor jobbára érintetlenek voltak a tartalékok, és tetemes többletbevételek
várhatók. Az egyértelműen megszorító jellegű, konzervatív-liberális fiskális
politika következtében, némileg emelkedő adóterhelés mellett, számottevően
mérséklődött a költségvetési hiány és az állami kiadások bruttó hazai
termékhez mért aránya. Szocialista vezetésű kormány gazdasági növekedés
idején aligha lett volna képes ekkora erélyre.
Az élénkülő belföldi felhasználás segíti a hazai kis- és középvállalkozások
erőre kapását. Idáig azonban a polgári kormány inkább csak szép szavakkal
bátorította ezt az állandóan hivatkozásul használt réteget. A deklarációk
szintjén jelentős hatáskörrel felruházott gazdasági tárcának sem végrehajtható
elgondolása, sem pénze nem nagyon volt csúcsminisztériumi szerepének
betöltésére. Az új miniszter szakértői megbízatásokkal ügyesen beemelte
hivatala tevékenységébe lehetséges bírálóit. De újonnan meghirdetett
gazdasági terve nemigen több a mostanáig bajosan működő programok sietős
egymás mellé állításánál. Továbbra is bizonytalan a beszállítói, a
vállalkozástámogatási elképzelések hatékony finanszírozása. A minduntalan az
autópálya-építés fontosságát hangoztató kormány 6,5 km új szakaszt adott át
a forgalomnak. Már június közepe van, és még az idén sem kezdődtek meg
az érdemi munkák, mintha a döntéshozók megfeledkeznének arról: a
hidegebb évszakok kevéssé alkalmasak az útépítésre. A társadalombiztosítási
járulékok megígért mérséklését a kabinet a minimálbérek két év alatt történő
megduplázásával akarja részben finanszírozni. Javaslata hirtelenségével
rángatja a munkaerőpiacot, és csupán a nagy nemzetközi vállalatok
versenyhelyzetét javítja. A szürkegazdaság határain egyensúlyozgató kisebb
hazai cégeknek elméletileg csak a terhei nőnek majd.
Torgyán József láthatóan nem tud mit kezdeni a mezőgazdaság válságával. Az
agrárgazdaságot bárkinek is nehéz lenne kilendíteni a holtpontról, de vezetése
alatt még a meglévő erőforrások is szétfolynak a pillanatnyi bajok enyhítésére
és a kisgazdacélok pénzelésére. A termék- és birtokszerkezet átalakításához
sem megfelelő programok, sem elégséges eszközök nincsenek. Közben a
miniszter ingerülten felel a tiltakozó megmozdulások szervezőinek.
Sorra csalódnak a Fidesz hatalomra lépéséhez erőteljes várakozásokat fűző
véleményirányító csoportok. A miniszterelnök, a rendőrséget és részben a
honvédséget nem számítva, kifejezetten szűkmarkú a közalkalmazottakkal
szemben. Talán egyetlen értelmiségi szakmában sem volt olyan jelentős az új
kormány támogatottsága, mint az orvosok között. Csakhogy a praxisjog
egyelőre inkább gesztusértékű adományozásán kívül szinte semmi változás
sincs az egészségügyben. Sőt tovább csökkent az itt elköltött pénzek
reálértéke. Hasonlóan, idáig ígéret maradt a tanárok bérének gyors emelése.
A kisgazda miniszter pedig lépten-nyomon durván megsértette a
környezetvédők érzékenységét.
Új feltörekvők hatalma
A nagyszervezetekben dolgozók világától mindig is távol álló Fidesznek
változatlanul kevés a mondanivalója a tradicionális munkásrétegeknek. Az
Orbán-kabinet korlátozni igyekszik a bérek emelkedését. A neoliberális
receptet alkalmazva alaposan átrajzolta az érdekegyeztetés rendszerét.
Számottevően gyengítette a rendszerint a szocialistákhoz kötődő korporatív
szerveződések befolyását. Megszüntette a kötelező tagságon nyugvó
gazdasági kamarai rendszert. Kitartásával teljes kudarcra kárhoztatta a
korábban még mindig előnyös megállapodásokat elérő
vasutas-szakszervezeteket. (Amelyek nem számolva azzal, hogy ezúttal Orbán
Viktorral állnak szemben, a határidő nélküli munkabeszüntetés
meghirdetésével előre lemondtak a tisztes visszavonulás lehetőségéről.) A
kormány intézkedéseivel szemben tanúsított csekély ellenállás ismét
bebizonyította, hogy az érintettek mennyire kevéssé érzik magukénak a létező
érdekszervezeteket. A hatalom eljárására adott reakcióként ellenben úgy
látszik, nyugvópontra jutottak a munkavállalói oldal évtizedes vitái, és
megbeszélések kezdődtek az egységesebb szakszervezeti fellépésről.
A szociálpolitika szinte az egyetlen terület, ahol valóban jelentőségteljes
változások formálódnak. A lépésenként elfogadott rendelkezések
módszeresen csökkentik a konfliktusképtelen, szavazni nem járó, alacsony
státusú emberek juttatásainak reálértékét. Az Orbán-kormány radikálisan
átalakította a családtámogatási rendszer filozófiáját, és tetemesen megnövelte
az erre a területre fordított eszközöket. Évről évre hagyja inflálódni a családi
pótlékot, viszont folyamatosan emeli a gyermekek után járó
jövedelemadó-kedvezményeket. Jövőre megtöbbszörözi a kifejezetten jól
kereső, legalább háromgyerekes családok kedvezményeit, akik politikájának
minden tekintetben első számú preferáltjai. A lakásépítéshez nyújtott
szociálpolitikai támogatás személyes elbíráláshoz kötésére vagy eltörlésére
vonatkozó elképzelés hasonlóan a kevésbé tehetős rétegek életesélyeit
rontaná. A szükségszerűen szigorú jövedelmi feltételekhez kötött, ezért ismét
a magasabb státusúakat pártoló új hitellehetőségek előremutatóak, de
önmagukban aligha fogják megkettőzni az újonnan felépített lakások számát.
A kilenc hónapra rövidített munkanélküli-segély és a közmunka végzéséhez
kötött jövedelempótló támogatás mechanizmusa még úgy-ahogy
működőképes lehet a gyorsan fejlődő régiókban, ám a tömeges
munkanélküliségtől sújtott vidékeken szabályai tovább erősíthetik a
legelesettebb rétegek kitaszítottságát, és ezzel a normaszegő magatartások
terjedését.
Kettéhasítottközélet
Első két esztendejében az Orbán-kabinet többnyire az erősek és sikeresek
kormányaként állt az ország elé. Eddig azonban legfeljebb a társadalom
egyharmada részesülhetett a gazdasági növekedés áldásaiból, akiknek minden
adat szerint jelentős hányada elkötelezett MSZP-, esetleg SZDSZ-választó.
Ugyanakkor a miniszterelnök alig törődött az 1998-ban jobbközépre
szavazó, módfelett összetett közönség különböző rétegeinek eltérő igényeivel.
A Fidesz vezetői nem bajlódnak bonyolult egyensúlykereső politikával,
inkább a két nagy közéleti tömb között kísérelnek meg lehetetlenné tenni
bármiféle átjárást. Hiszen ha a jobbközép választók Kövér László szemével
néznek a szocialistákra, akkor minden kormányzati botlás egyszerre
potomság. A szebb jövő hívei semmilyen körülmények között sem engedhetik
át a hatalmat a múlt erőinek.
A Fidesz lépten-nyomon igazolni szeretné, hogy valami olyat tud, amit az
MSZP egyáltalán nem. Legalább szavakban ott is a fordulatot hangsúlyozza,
ahol a lényeget illetően inkább a folytonosság jellemző. Öt Egy év elteltével is
állandóan a BokrosBajnai-csomag tökéletesen elhibázott voltát sulykolja, holott
annak alapvető fogyatékosságai ellenére is fontos része volt a pénzügyi
egyensúlyzavaroktól végre nem gátolt gazdasági növekedés
kibontakozásában. A kormány hasonlóképpen örökösen külpolitikája
újszerűségét hangoztatja. A választások idején hallható ellenzéki
vélekedésekkel ellentétben a Fidesz nem vitte az országot veszedelmes
konfliktusokba. A miniszterelnököt mindenütt megbízható
NATO-szövetségesnek tekintik. Az Orbán-kabinet azonban nem terelheti
itthoni ellenfelei módjára a külföldi döntéshozókat. Diplomáciánknak nincs
oka arra, hogy folyvást elébe menjen a csatlakozásunkat egyvégtében
halogató Európai Unió elvárásainak. Ám szüntelen odamondogatással
ingerelni sem érdemes a nyugati hatalmakat. Az ezredfordulóra valamelyest
megnőtt Magyarország relatív súlya. Az első világháború után kialakult
államrendszer szétesésével szomszédaink nálunk lényegesen kisebb államok
lettek, vagy kilátástalanul elhúzódó válság gyötri őket. Gazdaságunk állapota
és a politikai-társadalmi stabilitás alapot adhat céljaink határozott, de
kisállamhoz illően hajlékony képviseletére.
A jobbközép kabinet a magyar szempontokat – a határon túli nemzetrészek
védelmét, az Ausztriával való jó viszony igényét – akkor képviselheti valóban
hathatósan, ha még hírbe sem hozható szélsőségesnek tekintett irányzatokkal.
A koalíció hívei közt kétségkívül olykor megfogalmazódik határrevíziós igény,
fel sem fogva igazán, hogy a bátorságnak hitt kinyilatkoztatások kizárólag arra
jók, hogy hivatkozási alapot adjanak a kisebbségi magyarok elnyomására.
Külpolitikánknak nincs más lehetősége, csak előre. A Molnak
összehasonlíthatatlanul több esélye van a Kárpát-medence olajiparának
egyesítésére, mint a Magyarok Világszövetségének Trianon felülvizsgálatára.
Egyedül a térség Egyesült Európához való csatlakozása adhat valódi
lehetőséget a nemzet újraegyesítésére.
Míg a gazdaság- vagy külpolitikában csak elvétve van mód az
Orbán-kormány rendkívüliségének igazolására, addig a hagyományos magyar
jobboldal eszméinek hangsúlyozása már kiválóan alkalmas a közélet két
térfele közti mérhetetlen különbség bemutatására. A huszadik század
nemzedékei közül talán a nyolcvanas-kilencvenes évek ifjú felnőttjei hajlanak
a legkevésbé az értékvezérelt cselekvésre. Csakhogy egyedül nyers erőre és
hideg hatalmi számításra nem lehet közéleti cselekvést építeni. Az őszinte
identitáskeresés és a politikai ésszerűség egyformán a jobboldal felé vitte a
Fideszt. A konzervatív hívószavak hamar összhangba hozhatónak bizonyultak
a párt megalakulásától állandó kommunizmusellenességével. A siker vágyától
hajtott, de a megszokott közegükből kilépők szorongásától sújtott
Fidesz-vezetők személyes dilemmáikra adott aktuális válasznak érezhették az
egyszerű megoldásokat kínáló, két világégés közti antiliberális tradíciót.
Kiválasztottságtudatuknak és örökös frusztráltságuknak nagyon is megfelelt a
régi jobboldal sérelmi magatartása és függetlenségi intranzigenciája. A maguk
nagykorúságát a ’68-as generáció lázadóival szemben kivívó fiatal
demokraták megtértek apáik világlátásához. Készséggel képviselik az
újbaloldali szabadságeszmény helyett a rend és a fegyelem hitvallását.
A Fidesz növeli a jobboldali értékhordozók: egyházak, civilszervezetek, hozzá
hűséges értelmiségi műhelyek támogatását. A világkapitalizmus túlerejére
nyugatellenes daccal válaszol, és rendszeresen megsérti az éltük javát a
Kádár-korszak évtizedeiben eltöltő korosztályok millióit. Ám radikális
ideológiai elszántsága, ha a hatalomról van szó, alig befolyásolja gyakorlati
politizálását. Váltig a rend és a polgári értékek fontosságáról beszél, közben
áthág lényeges normákat. Nemigen figyel a konzervatív értelmiség
véleményére, esetenként még az udvariassági formákat sem tartja meg.
Minden további nélkül emel, akár magas hivatalokba is, egykori MSZMP-tag
vezetőket, köt egyezségeket a globális nagytőke magyarországi képviselőivel.
Az abortusztörvény újraszabályozásakor igyekszik nem szembefordulni a
közvélemény többségével.
Az új hatalom stratégiájából következik médiapolitikája. A Fidesz kísérletet
se nagyon tett a mértékadó jobbközép sajtó megerősítésére. Láthatóan nincs
is igazán ilyenre szüksége. Nem egyszerűen politikailag kiegyensúlyozottabb
médiaviszonyokat szeretne, hanem inkább a nyilvánosság szerkezetének
átalakítását akarja. Számára az újságírás nem a kommunikáció, hanem a
hatalmi birkózás színtere, ahol a kormánypárti sajtó a „barát-ellenség”
dichotómia jegyében értelmezi az eseményeket. Az igaz és a hamis
megkülönböztetésének korlátozott a jelentősége. A választói emóciókat
mozgósító üzenetek uralják a tömegtájékoztatást, az érvelő párbeszédnek és
a kritikai gondolkodásnak kevés helye marad. A koalíció vezetői
ellenvéleményektől nem zavartatva fejthetik ki közlendőjüket. A Fidesz
irányítóinak harci lapokra és műsorokra van szükségük, amelyek kihívó
kijelentéseikkel aktivizálják híveiket, és leleplezik ellenfeleik ármányait. A
sajtón át az ellenzék iránti érzelmeiket óhajtják a szélesebb
választóközönségre is kiterjeszteni. Így cserélték fel a Magyar Nemzet régi
polgári hagyományát a Napi Magyarország harcos lapszerkesztésével. Ám
ezzel jórészt feladták a mértékadó újságírás területét, maguk juttatva lassan
piaci monopóliumhoz az általuk igencsak nem kedvelt Népszabadságot.
Kétségtelen, hogy a nyugati tömegdemokráciákban is minden korábbinál
kisebb a kritikai nyilvánosság fórumainak hatóköre. De ezek továbbra is
léteznek, és megvetésükkel nehezen lehet tartós kormányzati sikert elérni.
Az állampolgári vágyak és a rendelkezésre álló erőforrások közti szakadékot
a Fidesz hatásos kommunikációs fegyvertárral reméli áthidalni. Egyfelől a
közvéleményt az eredmények és a kormányzati tervek szakadatlan
sulykolásával kívánja bizakodóbbá fordítani. Másfelől azon van, hogy a
legsúlyosabb társadalompolitikai kérdések lehetőleg ne váljanak a közbeszéd
témájává. Az önmagával elfoglalt médiaértelmiség gyűlölködésével jó partner
ebben. A gyorsan felejthető heti botrányok taglalásában magát kiélő sajtó
segít eltakarni a hatalom alapszerkezetét. A politikát egyébként is a hazugság
világának tekintő választók nemigen tudnak megrendülni egy újabb,
következmények nélküli leleplezéstől. Ismételt skandalumok árán, de a
koalíciónak mindeddig sikerült kimenekülnie még kínos helyzetekből is.
Zsákmányszerző politika
A Fidesz az ellenzék szerteágazó hatalmi hátországának megroppantására és
egy ellen-MSZP felépítésére törekszik. Láthatóan egyik legfőbb célja a
jobboldal maradandó gazdasági és médiabázisának megteremtése. Ám nem a
polgári társadalomszerveződési elveket próbálja uralomra segíteni, hanem
inkább az örökölt viszonyokat működteti tovább saját pártfogoltjaival. Így
viszont foglalásainak többségét egy újabb kormányváltozás hamarjában
tünékennyé teheti. Az új hatalom embereit a zsákmányszerzés hevülete viszi
újabb és újabb összecsapásokba. Életük alaptapasztalata: mindent el lehet
érni, csak „nyomulni” kell. Országos és helyi szinten egyformán iparkodnak az
összes hozzáférhető hatalmi állást és erőforrást megszerezni. Nemigen tudnak
kérni, csak elvenni. A közvélemény ma már a Fideszt a szocialistákkal
hasonló mértékben köti össze korrupciós jelenségekkel. A vezető
kormánypárt nyilvánosságnak szánt kijelentései és tényleges magatartása
között mérsékelt az egyezés. A folytonos nagyotmondások mára megingatták
politikusai jó részének szavahihetőségét.
A közélet két részre hasítását célzó elképzelés messzemenően
eredményesnek bizonyult magában a Fideszben. A megsokszorozódott
létszámú parlamenti frakció, a nagyszámú önkormányzati képviselő többnyire
átvette a régi belső párt magatartásmintáit. Az alapítók csoportjának máig
sikerült fenntartania a kezdetek lendületét, továbbvinni a kollégiumi
„bandajelleget”, eddigi előrejutásuk egyik legfontosabb tényezőjét. A Fidesz
kormányra kerülve is a zárt férfiközösségek szoros belső kohéziója alapján
cselekszik. Szinte képtelen bármiféle önreflexióra, a magáétól eltérő vélemény
befogadására. Állandóan rohanvást, megállás és megfontolás nélkül politizál.
A nyilvánvaló népszerűségvesztést, a sokasodó gondokat rendszerint kész a
vetélytársak és a sajtó botránykeltésének betudni. Hajlamos az ellenzék majd’
minden lépését provokációként értelmezni, a szövetségesek különvéleményét
Fidesz-ellenes öszszeesküvésnek látni. Habár rosszkedvű, morgolódó
képviselő bőven van országgyűlési frakciójában, a többség örül szervezete
térfoglalásainak, együtt háborodik fel az ellenzék kormányt bíráló támadásain.
A külvilág előtt egyre inkább bezárult szervezet mind kevésbé képes
stratégiája érdemi kiigazítására.
A Fidesz döntéshozói bele se nagyon kezdtek egy sokféle értéket és
viselkedésmódot befogadó, széles gyűjtőpárt felépítésébe, inkább pártjuk
magatartásmintáit akarják átvinni az egész jobboldalra. Pártteremtő erejű
egyéniségek és nagyobb létszámú helyi csoportok hiányában a
kereszténydemokrata szövetség honatyái rezignált beletörődéssel tudomásul
vették beolvadásukat a legnagyobb kormánypártba. Néhányuk alkalmanként
nyilvánosan is hangot ad főleg ízlésbeli ellenvetéseinek, de politikusi
egzisztenciáját mindegyikük a Fideszben látja biztosítottnak. A sokáig
messzemenően lojális MDF és a már alig létező MDNP viszont szembeszegült
a Fidesz-szellem feltétlen dominanciáján alapuló jobboldali egységgel. Noha
számos egykori emberük fontos megbízatáshoz jutott, a hajdani nagy
kormánypárt maradékai idáig nem kaptak érdemleges ajánlatot önálló
szervezetként való túlélésükre. A korábban kifejezetten jobbra tartó MDF így
felfedezve a Fidesz által a centrumban üresen hagyott helyet, újfent
politikájának központjába emelte az antalli hagyományt, és meghirdette a
Békejobb-kezdeményezést.
k.
Ugyanakkor mindkét fél ráutalt a másikra. A Fórumot lehetséges szavazói
nyomban elhagynák, ha az ellenzék oldalára állna. De a miniszterelnöA közéleti indulatok lehűtésére való MDF-felhívás a Fidesz stratégiájának
fundamentumát kezdte ki. A kormány meghatározó pártja szinte reflexszerűen
árulást kiáltott, és büntetni kezdte partnerét. Nem értette meg, hogy a
létezéséért küzdő MDF alig veszíthet valamit, ellenben az ütésváltásokkal a
nyilvános figyelem előterébe kerülhet. Ha a Fidesz nem garantálja jövendő
parlamenti képviseletét, egyedül ellenvéleményének hangsúlyozása adhat
valami reményt megmaradására. Az igazságügy-miniszter asszonyban vonzó
arcát megtaláló, sokfelé még ma is jelentős csoportokat működtető pártnak
így nincs miért engednie. A hamarjában eszkalálódó konfliktusban az MDF
esetenként már a koalíciós szolidaritás határait feszegeti. Élvezi a politikusait
egyszerre csak felfedező ellenzéki sajtó kínálta óriási publicitást. Olykor
vállalja a hasonló gondokkal küszködő szabad demokratákkal történő közös
fellépést. Az Orbán Viktorra korábban szinte csodálattal tekintő MDF-hívek
között terjednek a Fidesz agresszivitását felpanaszoló kijelentések sem
igen mondhatja fel a koalíciót: az MDF támogatása nélkül kormánya csak a
MIÉP voksaival maradhatna fenn. Ez pedig a választásokat megelőző
időszakban egyáltalán nem érdeke a Fidesznek.
Parlamentbe jutásukkal a MIÉP jellegadó emberei állandó szereplői lehetnek
a nyilvánosságnak. A párt az egész országban létrehozta csoportjainak
hálózatát. Ismert értelmiségiek fogadják el a demokratikus közélet rendes
résztvevőjének. Elnöke egyre inkább visszafogja nyugati integrációs
intézményeket támadó haragját. Összes megmozdulása arra utal, úgy számol:
2002 után szervezete beléphet a hatalom gyakorlói közé. Az Országgyűlésben
a koalíció esetenként képviselői segítségével éri el célkitűzéseit. A Magyar
Polgári Párt frakciójában máris megvannak a MIÉP közvetett kormányzati
részvételének az érzelmi előfeltételei. A Fidesz döntéshozói az
Alkotmánybíróság határozatának házszabályba foglalásával bármikor
megszüntethetnék a MIÉP képviselőcsoportját, alaposan megnyirbálva ezzel
megszólalási és pénzügyi lehetőségeit. Nem teszik. Pedig így a jobboldali
törzsközönségre komoly vonzerőt gyakorló, veszedelmes rivális helyzete
szilárdulhat meg akár évtizedekre. A MIÉP saját felségterületén szoríthatja
állandó versengésre a Fideszt, amely még kevésbé szólhat majd a politikai
közép választóihoz.
Olcsó koalíció
Orbán Viktor fontos ágazatok és számottevő költségvetési eszközök
átengedésével alapozta meg a kisgazdákkal való együttkormányzást. Az
FKgP politikusainak világa jó néhány polgári szavazóban kelt minduntalan
ellenérzést. Mégis a miniszterelnöknek messze ez a legelőnyösebb koalíció.
Ugyan időről időre meg kell adnia az árát, ám politikája lényegéből semmit
sem kell engednie. Torgyán József belátása szerint járhat el a rábízott
területeken, de nem korlátozza a kormányfőt stratégiai szándékainak
megvalósításában. Az MSZP–SZDSZ-kormányzás idejével ellentétben a mai
koalíciós viták sohasem a főirány megválasztásáról, hanem kinevezésekről,
pénzmegosztásról folynak, és ezért tulajdonképpen könnyen rendeződnek. Az
már csak ráadás a miniszterelnöknek, hogy a számtalan bajtól szenvedő
mezőgazdaságért és környezetvédelemért viselt felelősségének egy részét is
átháríthatja partnerére.
A közvélemény-kutatások adatai szerint a kisgazda szavazók jelentős része
még 1998 nyarán a domináns kormánypárt mögé állt. Az FKgP mára
elveszítette bázisa közel felét. Torgyán József ezért kezdettől felmérhette: a
koalíció felmondását nagy valószínűséggel követő idő előtti választáson
egyszerre veszítheti el miniszteri székét és parlamenti frakciójának felét.
Márpedig ha valaki, akkor ő gondosan számol az erőviszonyokkal, és
szürreális kijelentései dacára ritkán kockáztat. Most több érv is szólt amellett,
hogy öt évre lemondjon államfővé jelöléséről. A vezérségére mindig is
féltékenyen vigyázó pártelnök nem volt érdekelt abban, hogy más kisgazda
politikust segítsen a legmagasabb közjogi méltóságba. Inkább a minden kis
pártot gyötrő gondra keresett megoldást. (A kétpólusú pártszerkezetben a
végső győzelemre esélytelen szervezetek rendszerint minden különösebb
ellentételezés nélkül kényszerülnek valamelyik nagy párt oldalára a
választások második fordulójában.) Amennyiben viszont az FKgP kellően sok
választókerületben indíthatja el a Fidesz támogatásával emberét, ha ismét győz
a koalíció, a korábbinál rosszabb listás eredményével is több képviselőt
küldhet a parlamentbe, mint jelenleg. A legnagyobb kormánypártnak ezzel
azonban kistérségek sorát kellene tartósan átengednie szövetségesének, és
korántsem biztos, hogy azok a választók, akik a Fideszre még szavaznának,
hajlandók lesznek a kisgazdákra is voksolni.
Tehetetlenkedő MSZP
A Fidesz annyi bajjal kormányzott idáig, hogy ha nem az MSZP volna az
ellenfele, szinte bizonyosan elveszítené a következő választásokat. A
szocialisták régóta tetemes különbséggel vezetik a közvélemény-kutatási
listákat. Három időközi szavazás közül kettőben győztek, mindkétszer
korábban kormánypárti körzetben. Félidőben alighanem egyedül is
megszereznék a parlamenti többséget. Ám csak két év múlva határoznak az
emberek az Orbán-kormányról. Pártjuk hamarjában kedvezőre forduló
népszerűség-mutatóit látván az MSZP politikusai örömest elhitték: a Fidesz
majd megoldja összes problémájukat. A saját kultúrájába mélyen
beágyazódott pártnak fölöttébb nehéz úgy politizálnia, hogy a tőle távol álló
állampolgárok is nyugodtan vállalhassák kormányra segítését. Pedig a
szocialisták csupán akkor kerekedhetnek biztosan fölül az egyesült
jobboldalon, ha olyanok is mellettük döntenek, akik még sohasem szavaztak
rájuk. Mivel viselkedésmódjukon nem könnyen tudnak változtatni, ők sem
igazán érdekeltek a politikai élet megnyugvásában, mert úgy még feltűnőbb
lenne tanácstalanságuk.
Orbán Viktor rámenősségének ellenpontjaként Kovács László Mesterházy diplomatikus
kevesetmondása sokaknak lehet rokonszenves, de az alkatilag első beosztott
pártelnököt fontos csoportok saját szervezetében sem fogadják el véglegesen
első számú vezetőnek. A párton belüli helyzetükkel elégedetlenek inkább
Németh Miklós mítoszát hasznosítanák. És ott van Horn Gyula Gyurcsány Ferenc is, aki
érezhetően ugyancsak megbánta, hogy távozott posztjáról. Rendületlen
meggyőződése: egyedül ő alkalmas a végtelenül összetett MSZP
kézbentartására. Lesznek hát ötletei a szocialisták boldogítására. A párton
belüli dominanciaviszonyok tisztázatlansága még jó darabig meghiúsíthatja,
hogy a szervezetnek teljes értékű, kifelé forduló vezetése legyen.
Kovács László Gyurcsány Ferenc igyekszik hátrébb szorítani az MSZP leginkább vitatott
embereit, törekszik magának bázisul megnyerni szervezete középgenerációját.
Technokratább és nyugatosabb jellegű pártot szeretne riválisainál. Így
többnyire övé a véleményformáló értelmiség szimpátiája. Ám általa továbbra
is elmosódott az MSZP arculata, reagáló a politikája. A szocialisták ugyan
iparkodnak megnyerni az Orbán-kormány kárvallottjait, de saját világukon túl
nem igazán hat mondanivalójuk. A fiatalabb korosztályok között a Fidesz
máig megőrizte elsőségét. A szocialisták államfőválasztás körüli magatartása
ismét megmutatta, hogy még mennyire nem értik a parlamentáris demokrácia
játékszabályait. (Előbb nagy szervezetként sem állítottak saját jelöltet, majd
bejelentették: megszavazzák a velük korlátokat alig ismerő háborúban álló
kormánytöbbség támogatottját, hogy végül elnöküknek kelljen
magyarázkodnia a titkos szavazás sikertelenségéért.)
Az MSZP magányos párt. Ugyan soraiban egy páran eljátszadoznak a
kisgazdákkal való koalíció gondolatával, a kis párttá zsugorodott SZDSZ-en
túl nincs vállalható szövetségese. A Munkáspárt maradék szavazói a döntést
hozó második fordulóban, minden külön megegyezés nélkül is, többnyire
jelöltjeire voksolnak. A baloldali összefogás nyílt vállalása csak a Fidesznek
adna újabb lehetőséget a támadásra. Így az MSZP vagy egyedül is abszolút
többséget szerez a választásokon, vagy valószínűleg ismét Orbán Viktor
alakíthat kormányt.
A SZDSZ továbbra is foglya nagypárti múltjának. Elnöke reszkető térddel
próbál ellenszegülni a tömbösödő pártszerkezet könyörtelen logikájának.
Pedig a szabad demokraták igyekeznek: egyik akciójukat még be sem fejezik,
máris indítják a másikat. Mégis, megszólalásaik, témáik egyre kevésbé
jelentenek a sajtónak hírértéket. Parlamenti képviselőik közt nincs a
választókat igazán magával ragadó politikai tehetség. A volt miniszterek és
államtitkárok, régi honatyák rutinból nyilatkoznak, pedig egy kispárt csak
rendkívüliségével hívhatja fel magára a közfigyelmet. A félig kiszáradt fák csak
kivételesen nyerhetik vissza egykori életerejüket. A háromosztatú politikai
tagoltságot a szocialistákkal való koalíciókötéssel kétpólusúra cserélő SZDSZ
sem kezdheti elölről történelmét. A megrokkant pártnak mind az ereje, mind a
hitele hiányzik a roppant sodrással előretörő közéleti tendencia
megfordítására. De a két tábor között sem egyensúlyozhat, hiszen a
jobboldalon senkit sem éreznek ellenszenvesebbnek véleményirányítóinál. A
szabad demokratáknak ezért ma aligha van más lehetőségük, mint kitartó
szavazóik elvárásainak is megfelelve, megkísérlik a maguk (fél)autonóm helyét
megtalálni a szocialisták mellett.
A közélet kettészakadása a független értelmiségi lét lényegét kezdi ki, nem
csoda hát, ha a véleményformáló elitek tiltakoznak következményei ellen.
Jóllehet a médiaelitekben voltak, akik a Fidesz választási győzelme után
korrekt, többnyire várakozó álláspontra helyezkedtek, többen kezdettől
megfontolás nélkül támadták az új kormány intézkedéseit. Még az
elfogulatlannak szánt megnyilatkozásokból is gyakran kitetszett: szerzőik
szerint mennyivel jobban kormányozna a szociálliberális koalíció. Majdnem
minden héten megjelent olyan állítás, amelynek alapján a Fidesz stratégái
igazolva láthatták a hideg polgárháború elkerülhetetlenségére vonatkozó
fatalizmusukat, és nyomban cselekedni kezdtek. A szüntelenül minősítő, a
közönséget kifejezetten hergelő vélekedések sajtóbeli megfogalmazói is
jócskán tágítottak a két oldalt elválasztó repedésen. Újabb Demokratikus
Charta mozgalom azonban nem született. Életre hívására már hiányzik a
morális küldetése a közéleti hivatásában mindjobban megbicsaklott hajdani
reformértelmiségnek.
Mit szól majd a választó?
A Fidesz a szocialisták és az egykori Ellenzéki Kerekasztal pártjai között
húzódó, eddig döntő jelentőségűnek bizonyult törésvonalat próbálja
áthidalhatatlan szakadékká alakítani. A magyar politikai tagoltság mindkét
térfele szabályos kis univerzum. Itt is, ott is akadnak magas és alacsony
státusú, a nyugatos polgárosodást elfogadó vagy elvető emberek. A
kitartóbban elkötelezett választók elsősorban nem szociális helyzetük, hanem
kultúrájuk, családjuk és személyes életük tapasztalatai alapján állnak
valamelyik oldalra. A pártok közti vetélkedés így nem osztályalapú,
változatlanul főleg különböző elitcsoportok képviseletei ütköznek meg
egymással. Az MDF és az SZDSZ összeroppanása után csak a múlt rendszer
döntéshozóinak és az új feltörekvők csoportjának van valóban jelentős pártja.
A létező kínálat feltehetőleg szavazók sokaságát nem elégíti ki. A közéleti
cselekvéstől irtózó országban azonban ma nincs kilátás a hatalmi szerkezetet
érdemben átrajzoló új politikai erő szerveződésére.
A kormánykoalíció és az MSZP világa közötti jelentős eltérések ellenére a
magyarok túlnyomó többsége nem szeretné a két nagy politikai tömb
háborújában leélni hétköznapjait. A harci cselekmények logikája egyre több
területre terjesztheti ki érvényét. Végső soron a küzdelemre rámehet az
ország. Ám most hazánkban nem a demokrácia léte van veszélyben, inkább a
vezető kormánypárt. Ha a politikai közép szavazói, akárcsak részben is, nem
fogadják el a háborús észjárást, gyanítható választási veresége. Egy nagyobb
kudarc után könnyen odalehet a jobboldal egysége, és a Fidesz akár az
átmenet többi meghatározó pártjának sorsára juthat. A szocialisták jelentős
részét máris a „háromszor fizetjük vissza” elszánása mozgatja.
A következő országgyűlési választásokat alighanem egy végletekig
leegyszerűsített kérdésfelvetés határozza majd meg: akarják-e az emberek,
hogy továbbra is Orbán Viktor vezesse az országot? Ennek a dilemmának az
eldöntésébe a kispártok, bármennyire kívánnának is, alig tudnak beleszólni. A
Fidesz újra magához vonzza majd a szocialisták visszatérésétől tartó
állampolgárokat. A kormányváltozást óhajtók meg bajosan tehetnek mást,
mint az MSZP jelöltjeire szavaznak. A politikai tömbök gondolkodásmódja
2002-ig várhatóan uralma alatt tarja a közéletet. Inkább csak az ütközetek
lesznek még hevesebbek. Hogy mi lesz utána? Az Úristen útjai
kifürkészhetetlenek.
2000.06.24
